Katolikus protokoll és liturgia

keresztények egymás között a vallásos köszöntéssel nem csak egymást üdvözlik, hanem hitvallást is tesznek. A katolikusok imádságot mondanak: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Az illő válasz erre: Mindörökké. Amen.
Főként szerzetes gimnáziumokban végzettek között ismert ennek latin változata is: Laudetur Jesus Christus! A válasz: In aeternum. Amen.
A görög katolikusok ezt a formát használják. Dicsőség Jézus Krisztusnak;a válasz ugyanaz. Szintén náluk: Húsvéti időben: Feltámadt Krisztus! A válasz rá: Valóban feltámadt!
Kívülállóktól nem várják el, hogy a belső köszönésformát alkalmazzák, a visszaköszönés és köszönés napszaknak megfelelően történhet.
Udvariasságból, előzékenységből, helye lehet olyan ember részéről is, ( pl. meghívott politikus, polgármester ) aki nem odatartozásból mondja.
A szentatyával való találkozás pillanatában vagy a tőle való búcsúzáskor – miután a pápa maga is sokszor használja a Katolikus köszöntést- illő olaszul vagy latinul így köszönni: Sia laudato Gesú Cristo! A válasz erre: Semper laudato!. A Pápa halászgyűrűjének csókkal illetése (a szentatya nem igényli). Idősebbek részére a tisztelet kifejezése, a fiatalabbak sokszor elhagyják.

Magasabb rangú egyházi vezető köszöntésekor bevett szokás a máskor is alkalmazott, kissé ünnepi forma, például: Tisztelettel Köszöntöm, Érsek Úr! (Túl hétköznapi, ha valaki ilyenkor jónapot -tal köszön).Mindig kedves és találó érkezéskor valamennyi Egyházhoz tartozó felé az Isten hozta (hozott!) távozáskor az Isten vele!

Megszólítás (szóban és írásban)

Egyházi embernek lehet levelet írni, felhívni telefonon, üzenetet hagyni számára vagy névjegy-kártyát átnyújtani, illetve küldeni részére.

Írásban:
Pápa: A Pápa megszólítása szóban és írásban egyaránt: Szentséges Atya ! Ha írunk róla, akkor pl.
Őszentsége azt mondta...

Bíboros: Eminenciás Bíboros Úr
Érsek: Főtisztelendő/ Excellenciás/ Érsek Úr
Püspök: Főtisztelendő/ Excellenciás/ Püspök Úr

Pap (bármely rangú): Főtisztelendő Úr
Kispap vagy diakonus: Tisztelendő Úr, Diakonus Úr

Szóban:
Bíboros: Eminenciás Bíboros úr
Érsek: Excellenciás úr ( nemzetközi életben)/ Érsek úr
Püspök: Excellenciás úr (nemzetközi életben)/ Püspök úr
Pap: Főtisztelendő úr
Kispap vagy diakonus: Tisztelendő úr

Hivatalos iratban akkor sem tegezünk, ha egyébként tegező viszonyban vagyunk. pl. Eminenciád bizonyára tudja stb. Az első köszönéskor, első találkozáskor rögtön letegezni papot, esperest, plébánost stb. nagyfokú tapintatlanság, és illemsértés. Az etikettben jártas egyházi ember ezt legtöbbször úgy „viszonozza” hogy ő maga szemrebbenés nélkül marad a magázásnál. A tegező társalgási forma kezdeményezését, még ha a korabeli adottságok indokolnák is, hagyjuk az egyháziakra. A felajánlott tegezésnél is jó, ha a magasabb méltósággal szemben megnyilvánuló tiszteletünk jeléül például a bővített „Légy szíves Prelátus úr ! „formulát használjuk(a megszólítás csak annak jár, aki Rómától hivatalos kinevezést kapott).A keresztnéven való szólítás a bensőséges barátság jele, ám ha ez így is van, nyilvánosan akkor se éljünk vele.

Az etikett kézfogással kapcsolatos szokásai az egyháziakkal szemben azzal a lényeges különbséggel alakul, hogy míg a világi életben a hölgyek nyújtanak először kezet, addig a felszentelt személyeknek soha, (hölgyeknek sem) nem nyújtanak előre kezet. Ez alól kivétel a Köztársasági Elnök! A kézfogást „kierőszakolni” neveletlenségre, érzéketlenségre

A katolikus egyház rangsorolása saját maga által meghatározott, a hierarchia a következő:
A pápa, bíborosok (kardinálisok),érsekek(metropoliták), az apostoli nunciusok – nálunk és máshol is doyenként a nuncius áll a Diplomáciai testület élén – (címzetes) érsekek, püspökök (megyés és segédpüspök), pap , kispap vagy diakonus. A Nuncius megelőzi az ország minden főpapját, kivéve a bíborosokat.
A rangsoroláson belül ismertek még: a Székesegyházi Káptalan tagjai akiket kanonoknak hívnak, ez magasabb pápai kitüntetést jelent, azonban a kanonok nem jár mindig pápai kitűntetéssel! A káptalan tagjai saját egyházmegyében a bíborosokon és püspökön kívül megelőznek mindenkit.
Akárcsak a protonotárius vagy monsignore. A monsignore megszólítás! Érsekek, püspökök, pápai kitüntetéssel rendelkezők pl. Protonotáriusok, prelátusok megszólítása lehet Monsignore.
Írásban rövídítése név előtt: pl. Mons. Dr. Szabó Tamás püspök, vagy Mons. Dr. Erdős Tamás apostoli protonotárius, vagy Mons. Dr. Kiss János pápai prelátus.

Élnek még a címzetes rangok ilyenek pl: apát, prépost, tiszteletbeli kanonok, tanácsos stb. A valóságos rendi elöljárókat (fő) apátnak, tartományfőnöknek vagy tartományfőnöknőnek(provinciális) hívják.
A papság részét képezik a diakonusok is(a pappá szentelést megelőző fokozattal bíró személyek).
Rendkívüli szolgálatot töltenek be az akolitusok,(az oltár szolgálatára felavatott személyek, előírás szerint ma is csak férfiaknak van fönntartva ez a szolgálat ) és egyházi szolgálatot végeznek a hitoktatók, hittanárok, nővérek, és testvérek is.
Magyarországon használatban vannak még az alábbi címzetes rangok: c.apát, c.prépost. A káptalanokban a valóságos kanonok mellett egyes egyházmegyékben tiszteletbeli kanonokat is kineveznek.
Használatos még püspöki ill. érseki tanácsosi cím. Szerzetesek között: novicius ( újonc), fogadalmas ( valóságos szerzetes). Egyes szerzetespapokat ( külföldi mintára ) Páternek is neveznek vezetéknév elé: R. P.-t írnak. A görög katolikus plébános neve: parochus.

Az egyházi rendezvényekre meghívottként 5-10 perccel (résztvevőként még korábban) kell érkezni. A legrangosabb főpap(pl. a bíboros) érkezik percre pontosan, utána már nem illik érkezni.
Ha magas rangú főpapot pl. bíborost, a nunciust, érseket hívjuk meg, a meghívó mellé illik levélben is meghívni. Csak a vele egyenrangú ( Köztársasági Elnök, Miniszterelnök stb.)
– általában az állami protokoll- esetében elég a nyomtatott meghívó ( polgármester tekintetében azonban nem !).
A meghívás, meghívók tekintetében a fentieken kívül hivatalos élet gyakorlatát kell alkalmazni, hiszen pontosságunk a másik ember, partner iránti tiszteletünket fejezi ki. A meghívásra illik szóban vagy írásban válaszolni, ( nemleges válasz esetén is,) különösen akkor, ha a meghívón erre utaló kérés (V.K. választ kérünk, vagy R.S.V.P /repondez sil vous plait/ válaszoljon kérem) található.

A virágkötészet változik az idők során, követi a divatot, mint bármi más. Egy esküvő, temetés, bizonyos rendezvények virágok nélkül ma már szinte elképzelhetetlenek, a templomok, mint különböző események helyszínei is mindig virágokkal vannak feldíszítve.

A rózsa az ókorban a szerelem szimbóluma volt. A görög szépségek a mimózát kedvelték leginkább. A korai keresztény közösségek helytelenítették a rózsa termesztését. Szerintük a virág illata a vágyat
erősíti. Csupán a középkorban fogadták el a rózsát, kinyilatkoztatva, hogy a fehér rózsa Szűz Mária szimbóluma. Gyakran ábrázolták a kis Jézussal, fején rózsakoszorúval, avagy rózsalugasban ülve. A keleti eredetű Rózsafüzér szemei eredetileg összepréselt rózsasziromból készültek. A legenda szerint Szt. Domonkos kapta Máriától az első olvasót, s azóta a Mária-imádságoknál használatos.
A liliom Mária tisztaságát és ártatlanságát jelképezi. Az erkölcsösség és a szemérmesség szimbólumaihoz a XV. században csatlakozott az írisz és a harangvirág is. Abban az időben sok fiatal lány ibolyát tett a hajába szerénysége jeléül. A virágok sokáig nagyon drágák voltak, így csak a nemesek körében jutottak szerephez. A vágott virágok egészen a XIX. század végéig luxusnak számítottak, így szalmavirággal helyettesítették őket.

A templom bejárata, ahol a hívő belép, eszmeileg nagyon fontos, ezért díszítették, és feliratokkal látták el. Az ajtók és a kapuk jelentősége minden korban hangsúlyt kapott a palotaépítkezésnél is. (a kapun Isten neve, vagy valamilyen szimbólum arra utalt, hogy a hely kinek a tulajdona
a zsinagógák bejáratánál pl: a menóra jelezte ezt). A kapukat díszítő domborművek is jellegzetesek (oroszlán, Krisztus, arkangyal, baziliszkusz). A színes márványok, a mozaik, az aranyozás alkalmazása különös összhatást eredményezett a keresztény épületekben. A templomdíszítésnél fontos a háttér, a környezet, a színek harmóniája és azok az előírások és hagyományok, amiket ilyenkor alkalmazni szoktak (lásd később a színeknél is).

A díszítésnél figyelembe veszik az ünnepeket. Évközi vasárnapokon és hétköznapokon a zöld színű virágdíszítést alkalmazzák, pünkösdkor, és a Vértanúk napján a piros színűt. A terem és esetleg az asztali dekoráció összeállításánál alapszabály, hogy színben harmonizáljanak egymással, ne üssék a helység és a bútor alapszíneit(piros, vagy fehér gyertya, piros vagy fehér virág).

Húsvétkor és első áldozáskor a fehér színű virágokkal díszítenek (hortenzia, primula, Kála, szegfű , liliom, orgona, labdarózsa, tulipán, gyöngyvirág, írisz,).Kifejezett egyházi ünnepeken, ha a Bíboros vagy nuncius celebrál szokás a sárga-fehér díszítés. Ha egyházi ünnep nemzeti ünneppel esik egybe úgy szokás a piros, fehér, zöld díszítés is. Liliom esetében azonban vegyük ki a belsejét, mert zárt térben az erős illattól sokan rosszul lesznek.

Esküvőre általában a pasztellszínű (barack, rózsaszín, halványsárga, fehér és a krémszínű) virágok kedveltek.

A menyasszonyi csokrok két kedvelt virága, a rózsa és a liliom télen- nyáron kapható. viszont a tavaszi a hajtott hagymás virágokkal( a tulipán, a frézia, jácint, a boglárka és orgona)vigyázni kell, mert nem bírják a nyári hőséget. A hortenzia is gyönyörű, de kevésbé hosszantartó, kevésbé
szállítható. Korábban menyasszonyi csokrok is készültek művirágból, és természetesen a templomdíszítésnél is alkalmaztak művirágot. Kisebb templomok bejáratát és a padsorokat is fel szokták díszíteni pl: esküvő alkalmával, sőt az ifjú párt a templomból kivonuláskor rózsaszirmokkal,(máshol rizzsel) szórják meg.

Püspök, pap temetésén a koszorú szalagának feliratára ügyeljünk. Különösen a hölgyek ne írják rá ” szeretettel”. Lehet a felirat pl. ” A feltámadás hitével…”, ” A találkozás reményében…”. Vagy ha
ragaszkodnak a szeretet szóhoz, akkor a következő szöveget lehet ráíratni:” Imádságos szeretettel…”

A templom díszítésénél figyelembe kell venni a templom méreteit. A kis virágok nem érvényesülnek, messziről alig láthatók. Szép díszítés lehet a kardvirág, a liliom, és a hasonlóan magas , illetve nagy virágú vagy nagy térfogatú növények, mint pl. az orgona. Virágdíszítésnél nagy zöldeket is alkalmazhatunk, mint a pálmalevél. Általában az oltárt, az oda vezető utat, és a padsorokat szokták díszíteni. Karácsonykor karácsonyfát is állítanak, szintén díszítés céljából ezen kívül a szépen feldíszített fa családias hangulatot nyújt. Temetési alkalmakkor a virágdíszítésnél és a koszorú készítésénél a virágkultusz általános szabályait alkalmazzák. A temetés, a gyász nálunk általában összefügg a fekete színnel, de fiatalabb személy temetésénél a pasztellszínű virágokat is alkalmazzák mind a díszítésnél, mind a koszorú készítésénél. Az idősebbeknél többféle variáció létezik, lehet színes, lehet egyszínű is, attól függően, hogy milyen évszakban van e szomorú esemény.

Díszítés nem csak virágokkal történhet, hanem a templomokban elhelyeznek zászlókat is. A zászló nyélhez erősített, különféle szimbolikus ábrázolásokkal díszített szabályos alakú kelmedarab.
Az első ezredfordulótól kezdve a körmeneti kereszt száraira tett szalagokból alakultak ki a templomi körmeneti zászlók, ezért nyelük ma is keresztben végződik. A zászlót a kórus alatt, vagy a hajóban tanácsos elhelyezni, hogy a szertartásokra való szabad rálátást ne akadályozza.

A liturgia (leitourgia) görög eredetű szó, közösségi szolgálatot jelent,
a laosz (= nép) és ergon ( = mű, munka , szolgálat) összetételéből keletkezett.
A liturgia eredetileg a görögöknél olyan cselekményt jelentett, amely nem magánhaszonra, hanem a köz, a nép érdekében történt.
A liturgiát Isten népe, vagyis az Egyház végzi, amikor énekkel, szóval, cselekedettel kifejezi Isten iránti szeretetét és tiszteletét az imádkozásban, áldozatbemutatásban. A liturgia az embereket megszenteli, s nekik kegyelmet közvetít. A liturgia a vallásos élet legfőbb forrása. A kinyilatkoztatott igazságokat úgy tárja elénk, hogy azokat a résztvevő akarati és érzelmi világával is magáévá teszi. Miközben a hívő megmutatja a kötelező hódolatát, szeretetét Istennek, megszentelődig.
Ugyanakkor a liturgia mint szent cselekmény: párbeszéd és életcsere Isten és ember között. A liturgia az egész egyház és minden egyes tagjának ünnepe is.
A liturgiát csak meghatározott helyen és időben végzik: püspöki székesegyházban, a plébániai, apátsági, kolostori templomban, egyházközösségben, családban, csoportban.
A liturgikus cselekmények központja a szentmise(Eucharisztia), minden szentség hozzá van rendelve.
A liturgiához tartoznak a szentelmények és áldások, a zsolozsma (napszakok imádsága), igeliturgiák és körmenetek.
A liturgia alanya Krisztus, aki papi hatalmát az Egyház által gyakorolja.
A liturgia történelmi fejlődésben alakult ki, vannak benne megváltoztathatatlan isteni, és megváltoztatható, emberi eredetű részek.
A liturgia egyházi, mert annak az egyháznak a hivatalos cselekménye, amelyben maga Krisztus van jelen, és közösségalkotó, mert az egyháznak, mint közösségnek a cselekménye.
A liturgia része az Egyház életének, tehát gondoskodni kell arról, hogy az élettel szoros kapcsolatban legyen.
A liturgia elemei: az imádság (fajtái: dicsérő, hálaadó, kérő, engesztelő)
jel, jelképek, (szimbólumok), amelyek a liturgia fontos részét képezik.

A jelek, jelképek (szimbólumok) felsorolásánál megkülönböztetjük:
●   a kéz jeleit: ( pl: áldó kezek, kiterjesztett kezek, összezárt     kezek)
●   a test jeleit: ( pl: állás, térdelés, leborulás, meghajlás, csók)
●   jelképeket a természet világából: (víz, tűz, gyertya, olaj, tömjén, só, hamu, kenyér és bor)
●   jelképeket az emberi kéz alkotásaiból: ( a templomok    berendezése, az oltár és felszerelése, keresztelőkút, valamint egyéb tárgyak mint pl. a gyóntatószék ).

A legnagyobb ünnep a húsvét, Jézus Krisztus halálának és föltámadásának az ünnepe. Ez nemcsak húsvét vasárnapra korlátozódik, hanem megelőzi a három nap, amely nagycsütörtöktől húsvét-vasárnapig tart. E napokon, az európai kultúrák hagyományainak megfelelően, ki-ki a maga módján, a felekezete gyakorlata szerint igyekszik elmélyedni hitvilágában, egyháza közösségében. Protokolláris szempontból nagypéntekre, Jézus halálának napjára zenés, hangos, táncos mulatságra hívni – a keresztény ember iránti legnagyobb tapintatlanság. Húsvét előestéjére szintén nem tehető társadalmi, kulturális, vagy diplomáciai esemény. Amennyiben nagypénteken látunk vendégül katolikus hívőt, tudnunk kell, hogy a két, számára szigorú böjtnap közül ez az egyik, amikor húst nem eszik, napjában csak háromszor étkezik, és csak egyszer lakik jól (ugyanez vonatkozik a hamvazószerdára is.)
A hagyomány szerint a fonott kaláccsal Krisztus töviskoszorújára, a tojással pedig a feltámadásra emlékezünk húsvétkor.
A húsvéti bárány Jézust jelképezi, annak a báránynak az emlékére , amelyet a Zsidók Egyiptomból való kiköltözésük alkalmával ettek.

Az étkezések elején és végén imádkozni szoktak, kifejezve azt, hogy az étel és a földi jó (az asztal-közösség örömére is) Istentől való, neki adnak hálát érte.
Az asztali áldás végzése az asztalfő, házigazda, jelenlévő felszentelt személy dolga aki ha katolikus, akkor keresztvetéssel , más keresztény pedig egyszerű imádsággal (például: ” Jöjj el Jézus , légy vendégünk, áldd, meg amit adtál Nékünk!”)Ezzel kezdődik az étkezés, ezt megelőzően illetlenség bármit fogyasztani – (kivéve aperitif , hiszen azt nem az asztalnál fogyasztják) Az étkezés végén a szokásos imádság: „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!”
Az ételekkel kapcsolatban semmiféle különleges előírás nincs, amire azonban illik vigyázni, az a katolikus böjti fegyelme. Hamvazószerdán és nagyböjt péntekjein a katolikusok nem esznek húst. Fogadásokon, ez könnyen áthidalható oly módon, hogy a húsételek mellett zöldséget, hal és sajtkészítményeket kínálnak, koktél partikon pedig nem húsos falatkákat is kínálhatnak.

A böjt:
Megtartott napokra előírt csökkentett táplálkozás, illetve húsevéstől való tartózkodást jelent. A különböző vallásoknál találkozhatunk az úgynevezett böjt időszakával, amikor is a böjt idején bizonyos csökkentett mennyiségű, és szokásos ételeket és italokat lehet csak fogyasztani.
A II. században már nagyon szigorú böjttel találkozunk. Xerophagiának nevezték és kenyéren, són, száraz főzeléken meg vízen kívül semmi egyebet nem vettek magukhoz az emberek. Az idők folyamán ez a szigorúság enyhült, de azért a naponként csak egyszeri jóllakás(a hústól, zsírtól, és egyéb állati termékektől tartózkodni kell) megmaradt.
A XIV. században megengedték az esti étkezést (collatio), és később a reggelit is.
A mai böjti fegyelmet az új egyházi törvénykönyv írja elő. A katolikusoknál Hamvazószerda és a Nagyböjt péntekjein és Nagyszombaton délig kell böjtölni.
Ha vallásos vendégünk van díszétkezéseken, a házigazda az aperitif elfogyasztása után hagyjon időt arra, hogy esetleges imádkozását a vendég feltűnésmentesen megejthesse!

A liturgikus öltönyök kialakulásának története: Az egyház szertartásainál használt liturgikus öltönyöket két nagy csoportba lehet felosztani:1. Amelyeket a papság a Szentmise áldozat bemutatása alkalmával visel.2. Azon egyházi ruhákat öleli fel, amelyeket a papság a Szentmisén kívül végzett szertartásoknál hord. Az első csoportban a vállkendő, (amictus, humerale), a miseing (alba), az öv (cingulum), a manipulus, (mappula, fanon, mantile), a stóla (oratórium), a misemondóruha (casula) tartoznak. Ezekhez felsorolható a dalmatika és tunicella is , bár ez a szerpapság (diakónus) jellegzetes egyházi öltözete. A másik csoportba a vecsernyeköpeny, és a karing sorolható.

A leírások szerint az egyházi ruhák az ószövetségi papság öltönyeiből fejlődtek ki. A papság szertartási ruhaszíne jó ideig nem volt szigorúan meghatározva, és csak fehér volt, míg a históriai zsidó papság szertartási ruházatának szabása elő volt írva, és a színek is meg voltak határozva.
Az Egyház liturgikus ruhái részben az ókereszténykori hívek profán öltözeteiből alakultak ki.
Az Ősegyház legrégibb szakaszában úgy az Istentisztelet mint a Szentségek kiszolgáltatásakor egy más, új, vagy tiszta öltözetet használtak.
Az egyháztörténelem az első három századból semmiféle pápai, püspöki vagy zsinati határozatokat nem ismer, amelyek az egyházi liturgikus ruházat mikéntjére vonatkoznának, ezért az első keresztény századok szertartási ruhái nem sokban térnek el a köznapitól. A görög – római világ ünnepi ruházata egy bő redőjű, lefelé csüngő ruhadarab a tóga volt. Csak a germán törzsekkel való érintkezés folytán kezd a rómaiaknál is mindinkább ismertebb lenni a rövidebb és egyúttal szűkebb ruházat, az úgynevezett „germán kabát”.

A görög – római ruházatokat két nagy csoportra lehet felosztani:
1. Olyanokra, amelyeket alsóruhára lehet felölteni. (pl: tunika, tóga).
2. Olyanokra amelyeket önállóan is lehet viselni. E hétköznapi ruhadarab mellett ünnepi tunikát is hordtak, ez volt a tunika taláris. Anyaga jobb volt, finomabb szövésű, széleit a közhivatalt viselők díszítéssel látták el. Az ókeresztény falfestményeken a pallium és tunika már felismerhető.
Az Egyház 1. Békekorszakának beálltáig (313) a keresztény papságnak nem volt külön szertartási ruházata. A tógával az Ősegyház emlékein nem találkozunk, leggyakrabban a kényelmes palliumot hordták. Az egyházi ruha viselettörténetének 2. Második időszaka 350-től 800-ig, azaz Nagy Károly császár koráig tart. E korszakban alakult ki az egyházi ruházat és különül el már teljesen a világi, profán ruhaviselettől.
A tunica és a felsőruha megmarad, de más ruhadarab is kezd kifejlődni, a dalmatika és a planeta. A manipulus és az orarion is ekkor változik át szertartási ruházattá, és ezen időszak folyamán lesz a pallium a püspökök jellegzetes ruhadarabja. Az Istentisztelet pompájának kifejtése is megkezdődik, e téren különösen Bizánc tűnik ki. E kor liturgikus ruházatáról a 653-ban lezajlott toledói zsinat határozatai is megemlékeznek. Legfontosabb újítás, hogy előírják a mappula, az orarion és a pallium viseletét. Ez a kor, hasonlóan az előzőekhez, kedveli a fehér színt.
3. A harmadik korszakban, amely Nagy Károly császár korától, azaz 800-tól Ince pápa koráig, 1200-ig tart, már teljesen kialakul a már korábban leírt egyházi ruhaviselet.

Az egyetemes egyház napjainkra hagyományozott zenéje felbecsülhetetlen értékű kincseket tartalmaz, s minden más művészi kifejezésmód között ez emelkedik ki mindenekelőtt azért, mert az igével összekötött istentiszteleti ének, az ünnepélyes liturgiának szükségszerű és a teljes egészéhez hozzátartozó alkotó része. A liturgikus cselekmény nemesebb kifejezést kap, amikor az istentisztelet ünnepélyes énekkel tartják meg. Az egyházi zene az ünnepélyes istentisztelet lényeges kiegészítő része, általános célja Isten dicsősége és a hívek megszentelése és épülése. Az egyházi zene a szertartások szépségét és fényét emeli, fő feladata az, hogy megfelelő énekmóddal díszítse föl a liturgikus szöveget, mely a hívek értelméhez akar szólni, sajátos célja pedig ennek megfelelően az, hogy nagyobb erőt kölcsönözzön a szövegnek, ezáltal a hívek könnyebben ráhangolódjanak az áhítatra, és fogékonyabbak legyenek azokra a kegyelmekre, amelyek éppen a szent titok ünnepléséhez vannak kötve. Az egyházi zenének mutatni kell azokat a tulajdonságokat, mely a liturgia sajátjai: a szentség, a valódiság és az egyetemesség. Az egyházi zenének ez alapkövetelménye. Ezek a tulajdonságok legnagyobb mértékben a gregorián énekekben találhatók meg( a gregorián ének a római egyház sajátos éneke). Ugyanakkor az egyházi zene nem zárja ki a többszólamú éneket az istentisztelet ünnepélyes végzéséből, de csak abban az esetben, ha megfelel a liturgia szellemének. Vallásos zenének nevezzük az olyan műveket, melyekben a zeneszerző vallásos témákból meríti ihletét, s egyéni vallásos érzelmeiből, tapasztalataiból kiindulva alkot zenét. Egyházi zenének nevezzük azokat a műveket, amelyek a vallásos témák kifejezésében a tiszta zeneművészetet jellemző jegyeit hordozzák, de amellett figyelemmel vannak az egyházias szellemre , s arra, hogy művük a templom sajátos légkörében is megfelelő benyomást keltsen a hallgatókban.

Liturgikus zene:
A liturgiához szorosan hozzátartozó szent zene. A kántornak, mint zeneértő egyénnek ismernie kell a technikai kérdéseket, s azt a közösséget, amellyel nap mint nap találkozik. Sokszor önállóan kell döntenie zenei kérdésekben, ezért szükséges a tudományos szintű megalapozottság.
Az egyház tanítása a szent zenéről is szól. A liturgiához kapcsolódó, attól elválaszthatatlan szent zene a történelem fejlődése során is változott. A szent zene fogalom értelmében nem a templomban megszólaló vagy a misék alatt játszott vagy énekelt zenéről van szó, hanem a liturgikus, tehát a kiemelt fontosságú szent zenéről. A szent zene szorosan kötődik a hagyományokhoz, s ez adódik abból, hogy a liturgiában közvetített misztériumokkal szoros, érzelmi a kapcsolata.
A kinyilatkoztatásokat hordozó szövegben szerepet tölt be, és biztonságot nyújt a kántornak, hogy bizonyos zenei kérdésekben hangjával és hangszerével segíti a liturgiát.
A II. Vatikáni Zsinat vezérelvei alapján figyelembe kell venni a legújabb zenetörténeti és tudományos kutatások eredményeit, így tud a szent zene egyre gazdagabban kibontakozni a liturgikus gyakorlati életben. A liturgia Krisztusközpontú, ezért a liturgiát segítő művészetnek is krisztocentrikusnak kell lenni. A művésznek nem szabad csak személyes kifejezésre törekednie, hanem kötelessége figyelembe venni, hogy közösségnek alkot. Amint az emberiség történetében nem létezett nép vallás nélkül, ugyanúgy vallás sem létezett zene nélkül. Az ember egészét átfogó vallási élményben a zene mindig helyet kapott, akár énekelt akár hangszeres formában. Az ősi kultúrák primitív vallásainak zenéjéből a népzene őrzött meg sok értékes elemet. A történelem folyamán változtak a különböző vallások, ezzel együtt a zene is, azonban mindig kapcsolatban maradt a népzenével.

Az énekesek:
Egyházi énekkarokban csak olyanok szerepelhetnek, akiknek vallásos és erkölcsös életük kifogástalan, s akik a liturgikus ténykedések alatt szerény és áhítatos magatartásukkal méltókká válnak a szent hivatalra, amelyet gyakorolnak.
A templomi énekkar tagjai valódi liturgikus szolgálatot végeznek, feladatukat őszinte áhítattal és rendben töltik be, ők is segítenek a gyermekek liturgikus bevezetésében
A templomi énekesek világiak is lehetnek.
A latin egyházban nagy tiszteletben áll a hagyományos orgona, mert ennek hangzása csodálatos módon fokozni tudja a liturgikus szertartás fényét. Szabad más zenei eszközöket is megengedni az istentisztelet végzésében, amelyek megfelelnek az Isten háza méltóságának, de vannak olyan hangszerek is, amelyek esetleg eleve alkalmatlanok a szent zene méltó megszólítására (pl: citera, kasztanyetta, kolomp, tekerő).

Egyes templomokban jelzik, hogy tilos fényképezni és videózni.
A családi szertartásokon lehet fényképezni és videózni, de lehetőleg a család és lelkész közé ne álljunk, próbáljuk ne megzavarni a ceremóniát. Ha videózunk, fényképezünk lehetőleg ezt feltűnés nélkül tegyük, kerüljük azokat a helyzeteket, amelyek a hely számára sértőek
A fotósok is az alkalomhoz illően öltözzenek!

Forrás: egyhaziprotokoll.hu